tovább éééén nem...

nem érdekel, nem hat meg, nem hat már rám – mondogatom ilyenkor magamban. ugyanakkor, persze, tudom és a rosszabb napokon érzem is, hogy a tudatalattimhoz tapadnak a szavak, melyeket ilyenkor a fejemhez vág. hetek óta naponta. pedig nem vagyok bérgyilkos és nem vagyok kurva, se kis patkány. és még csak nem  is utálom őt és nem szemétkedek vele direkt. de amikor betölt, akkor minden vagyok, csak a gyermeke nem.
elkeserít a napi hívásaival. azzal, hogy bár józanon sem képes megjegyezni, hogy pontosan hol dolgozom és épp hol vagyok, ilyenkor meg ha a kérdésére, hogy hol vagyok azt válaszolom, hogy otthon, megkérdezi, hogy az hol van...
az anyám. nem tudom nem szeretni. és nem tudom, hogy ilyenkor mi keseríti el. ha.
vagy miért nem keres értelmes elfoglaltságot, ha meg az unalom.
és nem tudom, hogy mi lehet még az ok.
tudom, hogy ez betegség. tudomtudomtudom. de újra és újra megforgatja ezzel bennem a kést. örök bizalomvesztett lett, mert bár minden rám szabott jelzőt megbocsátok, de sose felejtem el azokat. meghatározza a hozzáállást. vagyis azt, hogy miért nem akarok hozzáállni. segítenék. segítenék, ha a Föld szakadna rám, akkor is. nem csak neki. másnak is, mert barom vagyok. csak nem tudom, hogy hányszor kell megbocsátani. hogy hányszor kell tűrni, alázatot tanulni, úgy, hogy harminc évembe telt mire nagyjából magamra találtam az elcseszett gyermekéveket követően.
Istenem! mit tegyek?  mit tehetnék? köszönjem meg, hogy nem egy bántalmazó vadállat férj formájában ismerem meg az alkoholizmus árnyoldalait?